Az elmúlt két nyár igen változatos időt hozott nekünk: volt kánikula és tavasz közepi hideg is, gyakran esővel. Az időjáráshoz alakítjuk erdőzésünket, de az ki nem maradhat. A kánikula nagy terhelést jelent az apró szervezet számára. Mindennek könnyítése a feladatunk, így sétánkat már reggeli után megkezdjük a ki nem hagyható gyűjtögetéssel, ami során szedjük a leszárítható kamilla virágot, a kokárdavirágot, a tavasz óta töretlen népszerűségű (már amorffá váló) pitypangot (pittya-pangot…), a búzavirágot. Kergetjük a lepkéket és eleinte félünk tőlük, de később megszeretjük a szitakötőket. Meg kell kóstolnunk az akácvirágot is, de nagyon figyelünk, hogy sem halk, sem döngicsélő méhecske ne legyen benne.

Ilyenkor kerül elő a kisdombon, a nagy tölgy árnyékában a „piknikelős” takaró, és persze a megéhezett (kb. 15 perce reggelizett csapat) azonnal keksz után kiált és elfogadják a kötelező vizecskét, teukát is. A piknik óriási élmény marad később: helyben ugyanis játszunk, patakot képzelünk, és vizet hordunk, és persze köveket az átkeléshez, amely élményt az esős napokon a picik maguk adnak vissza a szobában. Ilyenkor nem kell a tavaszi – borongós napok tematikájához illeszkedő – „Süss fel nap” éneklése, de mondjuk megállás nélkül az élményhez kapcsolódó „Bodza virágból, bodza virágból” verset. (Az éneklés és mondókázás természetes velejárója az erdőzésnek. Kedvencek közé tartozik a „Sétálok, sétálok, egy kis dombra lecsücsülök” azzal a nehéz feladattal, hogy guggolás és ne eldőlögetés legyen a séta során, előbb-utóbb sikerrel. Meg kell tanulnunk időközben, hogy a csalán bizony csíp és ha minden intés ellenére megérintjük, akkor még a korai reumás fájdalmak megelőzése közben is fájni fog, de csak picit…)

Próbáljuk tematikusan, a látottakhoz kapcsolva az énekeket tanulni, de maga a közös éneklés is nagy élmény, hiszen a picik önmaguktól „kapják fel” a nótákat, és kezdenek hatalmas éneklésbe. A piknik után visszahúzódunk az árnyas, külső teraszunk hűvösébe, és gyümölcsözünk, rajzolunk, újra játsszuk az eseményeket, és a hűvös ház kellemes szobájában pihenjük ki a hőséget, és mindig nagyon figyelünk az izzadtságtól megnedvesedett ruhák cseréjére. Ilyenkor a folyadék- és gyümölcs fogyasztásra külön hangsúly kerül. Érdekes megfigyelésünk, hogy a szabad levegőn lévő külső teraszunkon jobban esik az evés: még a nehezen evő gyerekek is „rákapnak” a gyümölcsre, amiből aztán a legkülönfélébbet (cseresznye, eper, dinnye, barack, szeder, málna) kóstoljuk, és itt folyik az első paradicsom „evészet” is, a zöldséget jellemzően kevésbé kedvelő piciknél is.

A legnagyobb öröm a kerti cseresznyeszüret: megtanulunk – segítséggel – létrára állni és már le is szakíthatjuk a friss (permetezés és kukac nélküli!) cseresznyét, amit természetesen azonnal eszünk is, még azokkal a társainkkal is, akik soha korábban cseresznyét nem voltak hajlandóak enni, hiszen a magvazást is tanulni kell…
Fontos elmondanunk, hogy az eső sem akadály: kivárjuk, amíg alábbhagy a zivatar, és már indulunk is, megfelelő menetszerelésben, ha kell esőköpeny és esernyő boldog viselőjeként…

Az erdő színpompás világa és az őszi termések jelentik a legnagyobb tapasztalatot. Az időjárás megint csak közbeszólhat, de nem akadályozhatja meg, hogy kellő menetszerelésben, kis kosárral, vödörrel el ne induljunk. Mi is jelenthet nagyobb élményt annál, ha makkot és kökényt szedünk, és persze kecskerágót, a gyönyörű pirossá váló vadszőlő leveleiről nem is beszélve? Talán a nyomkövetés. Az erdőben éjjel megjelenő vaddisznók nyomait nappal követni tudjuk (adódik is a téma a „Egy kismalac röf-röf-röf skandálásához…) és őzike lábnyomait is láthatjuk, amíg a szarvasbőgést csak a felnőttek meséiből ismerhetjük, de azért utánozzuk.

Az ősz ismét kerti munkát hoz. Nincs annál boldogítóbb, amikor a kertben kistaligákkal és gereblyével gyűjtjük a leveleket és aztán huppanunk az összegyűjtött lombtakarós kupacba. Már tudjuk, hogy az almának (kerti, friss, permet nélküli, és általunk szedett-cibált) van magháza, ami nem olyan finom, viszont a kerti szőlő magját bizony szétrághatjuk (és annak élettani hatását egyelőre kevéssé megértve ugyan), de tudjuk, hogy jót tesz nekünk. A délelőtt megfigyelt és mesékből megismert állatok aztán életre kelnek délután a „beszélgetős szalvétán”, amivel még a legcsendesebb gyerek is elmeséli, hogy az őzike és a vadmalac hol él és mit is eszik. A betakarított makkot pedig ki kell szórni a vadmalacoknak másnap, amíg a begyűjtött falevelek és termések csodás képekké varázsolódnak az esős délutánokon. (Azért hagyunk későbbre is, mert karácsonyfa díszekhez pontosan ezek a makkocskák kellenek, és persze a dióbél királylány, és a toboz-süni alapanyagait is meg kell őrizni.)

Szerencsések voltunk az elmúlt teleken, hiszen csodás fehér hópárnában nem volt hiány. Mivel is indul a délelőtt a tízórai után, amikor már a napocska egy picit melegít? A hókupacolás felejthetetlen minden korosztálynak. Kicsi vödrökbe, taligákba hordjuk el a havat, örömmel segítve Marica néni hólapátolását, és építünk ám mindenféle formát a hóból, embertől gúlán keresztül, még a cicákat is megformázva, vagy legalábbis megpróbálva… (Fontos figyelni az öltözködésre. Nehezen kezelhető ugyan az anorák, és a kétujjas, bundás kesztyű, de mégis ezeket kérjük a szülőktől, mert ezek nyújtanak leginkább biztos védelmet a hideg, és a nedvesség ellen. Figyelni kell ugyanakkor, hogy kimelegednek a picik, és az átizzadt fehérneműk cseréje azonnali feladat a bejövetelkor.)

Az erdőzés ekkor sem maradhat el, csak ritkábbá válik, ha hideg van. Enyhébb időben irányba vesszük az erdei utat, ahol a hóban lehet figyelni a madárkák és a malackák nyomait, és az erősebbek (különösen a fiúk) nem engedik el a taligájukat és lapátjukat sem. (A szánkózás veszélyes játék, ezért kellően vízszintes terepen húzzuk inkább a gyerekeket, vagy egyesével ültetjük fel őket magunk elé a szánra, egy kisebb lejtőn.)

A délutánok pedig már a téli ünnepekre való készülődéssel telnek. Megtanuljuk az énekeket, és elkezdjük a karácsonyfadíszeket magunk gyártani. Az alapanyagot már előrelátóan beszereztük (a gyakran túlzó őszi gyűjtögetéseink során), így kerül elő a dió, a makk és a csipkebogyó, hogy azokat becsomagolva, felfűzve csodás karácsonyi ajándékokat készítsünk a családnak és a „bölcsikének”. Karácsony előtti utolsó „munkanapon” (hiszen mi is „dolgozunk”, mint Anya és Apa, és mi is megyünk „szabira”…) pedig az a legnagyobb élmény, amikor Marica néni behozza a kinyújtott mézeskalács tésztát, és mi szaggatjuk ki… Mire felébredünk délután, édes mézes illat lengi be a bölcsikét, és feltehetjük a meseszép mézeskalács figurákat a mi karácsonyi fenyőgallyainkra….